Lassan halad a sor előttem és én már órák óta nem csinálok semmi mást, csak várok. Gyűlölöm a várakozást, az egy helyben toporgást, a feszült kínos csöndet, az ismeretlenek érintését a testemen,ahogy a zsúfolásig telt teremben elhaladnak mellettem. Elcsukló köhintés és egy rossz kedvű kacaj harsan szeli ketté a csöndet, megosztva az emberek jóindulatát, felosztva idegrendszerüket két egyenlő részre. Előttem és mögöttem csupa sötét, rövidre nyírt frizurájú ember sorakozik, arc nélkül, név nélkül ismeretlenül. Ellenszenves fehér inges tömegben gyártott senkiháziak, elundorodva figyelek magamból kifelé elnézve fejük felett. Aztán kiszúrok valakit a sokaságban, felém közeledik szőke haját és égető barna szemeit nézve, arcomra mosoly kerül és gyomrom ami eddig unalmasan közlekedett tüdőm és vesém között most izgatottan ugrik a torkomba hogy ott beteg tvisztet kezdjen.Aztán a jelenés eltűnik és én kiábrándultan fordulok a szürke semmi felé, hogy tovább várjak az ebédemre. A sor nem halad a stagnálás az őrületbe kerget, de az éhség erősebb az elkeseredettségénél így várok. Hátha történik valami és az Isten( ha csak ugyan létezik) megsegít...
Az utcán üres újságosbódékból fagyoskodó kisgyermekek pillognak rám, félősen és szánakozva. Még ők is szánnak engem, ezek az anyátlan korcsok, ezek a kolduló szerencsétlen árvák. Lépteim zaját visszaverik a falak és a mocskos utcakő, utálok mindent mert engem sem szeret senki. A házak mögül lassan ereszkedik a nap fölfelé, a kötelességét ő is teljesíti, haragudnunk nem lehet.
Most hátulról vesz a kamera, amit távolodom a dűlő úton...nagyon, nagyon szomorú jelenet!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.