mikrorope

És megint azon kapódom, hogy szemben ülök velem a vonaton. Látom arcom a tükröződő üvegben,bámulom a rohanó tájat amíg el nem homályosul szemem előtt.Eső áztatja a poros üveget.Végig fut a hátamon a borzongás, üresen élő, ébren is álmodó test vagyok és most nem tudom…

Egy léleknek sincs már feladata nekem? Minden egyes mondat feladatja velem... Feladtad a leckét de én megtanulom veled Pedig még az életem is neked adnám...neked

namivan? megsem sikerult a rosszabbik feled kizarni a buszbol? csak eljott potyautaskent es tovabb vakarna azt a kis kelest ami regebben meg az onbecsulesed volt.. kurvanagy szerencsed hogy van aki az arcodba nyomja, mert lenne itt potencial, soksok evadnyi majdholnap meg nemerdekel. marpedig ez mar…

Már rég láttam így a saját városom, a hatalmas felhőkarcolókkal, a lemenő nappal ami vörösre festette a felhőket, a sötét utcákkal, minden mocskával, mélységével, szépségével és magasságával együtt. Becsuktam az ajtót, kikapcsoltam az örökké háttérzajként nevetgélő…

... nyakláncom mint törött jegygyűrűt az asztal szélére raktam volna le, lopva néztem volna körül a szobában amit annyiszor elképzeltem, amiről álmodtam is már.Talán eszembe ötlött volna a gondolat, hogy kiélvezem a pillanatot,hogy  utolsó kép mielőtt elalszom te vagy,…

Ülünk a Víz mellett és nézzük a habokat, hajnali napfényt ver vissza a víztükör, ha most felébe hajolnánk látnánk magunkat, a két fáradt arcot a két csillogó szempárt, a pázsit zöldjét, az ég kékjét. Nekünk találkoznunk kellet, hiszen semmi sem történik véletlenül,…

Most alszik a sorok között az emlék, és kezemben tartom az egész világot. Gondolatban máshol járok, de csak a pillanat töredékéig és szembejön az önvád, mint utcán a rég látott jó barát,felver a saját szívverésem és kinyitom a szemem. Csönd honol a szobában csak néha…

Hiába.Akkor is. Ez van. Mit hoz? Nem tudom, de akkor is, ha nem akarod....Addig ne nézz rám és ne gondolj velem, addig én is csendben maradok. Olyan régóta játszom, hogy az vagyok neked aki, pedig oh dehogy...Régóta és már fáj, már fölösleges, nincs értelme hazudnom a világnak…

sajnálni tudom csak, hogy elvesztegettem az időt!hogy nem mondtam ki amit ki kellett volna, hogy nem tettem eleget a boldogságomért, hogy elsétáltunk egymás mellett te meg én. rázza szívem a szomorúság, epeszt a bánat de tehetetlen vagyok mert tudom, hogy csalódni fogok, hogy…

Fájna, fájhatna jobban is. De csak beleszúr egy aprócska tű a vénámban és gátat rekeszt az életnek. Hegyes fokával belemar a létet jelentő forrásba,hogy minden erőmet kioltsa belőle és én a végletekbe zuhanva ténferegjek holdkórosként a világban. Üresek a szavaim…