mikrorope

soha ne tegyel kivancsiva olyanra amibe nem akarsz beavatni. mert talalok en modot, a kivancsisag mar nagyon sok akadalyon utott lyukat az emberiseg torteneteben. oo es talalt most is, ekkora lyukat nem utott meg senki a kepernyobe, a szembogaramba es a pici egomba. legutobb azt mondtam egeszsegben betegsegben leelem az eletem tagadasban. ha hagynak. de nemhagyjak, se a kornyezet sem a lelkiismeret(hogy kie arrol meg mar ne is beszeljunk) nem hagyja hogy derus borus tagadasban varjam ki az unnepeket. nem, inkabb arcon simogat egy mondatfoszlannyal eletem vasara, nem sejtven h napokon belul sajat szavait viszem a vasarra.. es ha mar igy van, ha mar mosolyogtam es oszinten haritottam, majd majdnem veletlenul megis kontarkodtam, tartozok egy vallomassal: NEM LEPODTEM MEG! de merges vagyok. merges a kornyezetre hogy nem hagyott bekeben tagadni, valamit amit regen tudtam csak nem mertem hangosan kimondani. es a regen alatt nem heteket ertek, vagy egyket honapot. akarhany osszefoltozott rozsaszin leplet is teritettem a radaromra, azert mindig volt annak egy alap csipogasa. aztan ki is rajzolodott. almokban, sotetbol felem moccano arnyakban. nem hallgatok en magamra, csak epekedve varok kerdojel nelkul feltett kerdesekre adott meggyozo valaszokra. mindig is martak belulrol a dehogyisek meg az ugyanmikorok. szar szoveg egy szar kerdesre, ahol nem kitart karoknak kellett volna lennie hanem idonek elotte vertnek pajzsnak es hunterek isteni ijanak.. annak lett volna helye, abban jo vagyok, es talan most nem hiroshima krateren probalnek uj eletet kezdeni.. csalodtam. de nem ma. meg is bocsajtok. de nem ma.. a mai nap legyen az orrot fennhordase, szekrenyajtok mogott sohajtozase, a nema szitkoke es a haszontalan "let it be"-ke. aludjunk ma el szotlanul, locsoljunk vizet az izzó semmire ahol a kihűlt valami volt, es a felszallo fust mogul talan meggyozo lesz az elhaló "nincs baj". engem meggyőzött. ideig óráig. de nyugi teged nem hagylak cserben ugy mint magamat. neked nem allitok szobrot, de hozzad hazhoz megyek. a mi hazunkba, egyetlen meleg szobankba, ahol ram se nezel de megnyugvast hozol. es honnan tudnad hogy ami neked teher az nekem már régi tuske. es hogy szeretlek en hogy probalnal megovni tole. hogy szeretlek mindenert ami te vagy es barmiert amit nekem adsz. viszlek magammal, isten engem ugy segeljen, kikeruljuk a mocsarat. nem kell ertem bejonni megegyszer. mert te nem hagyod hogy bemenjek. fogod a kezem es viragos retekre viszel, dalolsz hosokrol es szerelmekrol. en meg elhiszem. es milyen jo hinni vegre. nem kavicsokban meg repulok csikjaiban furkeszni, egymasra hajazo digitalis idokepekbe bambulni. csak ezt a napod add nekem, felgyujtom az elozo eletem esigerem holnap, vagy 10ev mulva kacagva legyintek ha kormot ragva nekiallsz regelni hutlen szerelmesekrol. es minden mehet tovabb mintha mi se tortent volna..

http://privatfeszer.blog.hu/

Az elmúlt idők emlékére...Istenem, de bánom, hogy kitöröltem Redrope firkálmányait...

----

Skatulya

Régi, poros, prüszkölve Ctrl C ,Ctrl V

---

Aki megmagyarázza, hogy mi a jófenéről beszéltem, vendégem egy sörre, vagy kettőre...

Az párkányon kihajolva nézi az utcát, ma este egy ablak mögül sem árad fény a szomszédos házból. Túl késő is lenne hozzá,vasárnap volt, ma már hétfő, lassan ébred a város, új hétre,létre, esélyre.

Minden reggel arra kel fel, hogy ismét átaludt egy éjszakát, álmaira nem emlékszik, nem érdeklik a képek amiket a tudatalatti vágott a fejéhez. Rágyújt egy cigarettára, hasonlóra mint amiért őt dobták el,mihaszna csikként. Eldobták..és zuhan.. Szomorkodni akar, de nem tud. Ismét kiürült teljesen. Apátia. "Lesznek napok amikor nem tudlak annyira szeretni máskor, aztán majd elmúlik"

Ez az a nap amikor nem tudja magát annyira szeretni mint máskor, becsülni sem, csak görnyed az ablakban és fújja a füstöt. Éjfélt múlt két perccel, majd tízzel, eltelik egy fél óra, óra. Negyed kettő, kettő. "Hagyjuk is". Nem számol mert mi haszna? Olyan mint ő, mihaszna...

Nyitott ablak, sötét házak, az utca lámpa üresen vált zöldből sárgára pirosra, sárgára majd ismét zöldre. A zenére üti az ütemet, a szél pedig az arcába sodor egy sárga falevelet. Amint beleszív a cigarettába az majdnem körmére ég, megnyugtató dallal sercen a parázs."én nem dohányzom"-"én sem" .

Valamit rosszul csinál, arra gondol, miközben elsiet mellette egy emlék amit a szaggatott szívdobogás idézett elő. "Mostanában sokszor dobban így a szívem". Ma este mindent lát, pedig teljes a sötétség.

"Du bist mir die Kaffepause zwischen zwei Vorlesungen"

Ő volt,Neki, csak mindenki függ Valamitől. Mi az a fájdalom amit hat éve csillapítani kell?" Mi van a lelkedben amit a szeretetem sem enyhít?"

Egy kósza hajszálával,mely eddig  a vállán ült, útnak indul a szél, viszi messzire mint egy nem várt jó hírt a már régen látott szerelmestől.Egészen egy nyitott ablakig, hogy egy kék szempárba néhány nem létező könnycseppet csaljon.

"Minden egyes sebbel mélyebbre bújik bennem az én, félek, hogy sosem találkozom "magammal" újra."

Aztán csak hagyja, hogy tovább simogassa November az arcát. 

A gyertya csonkig ég, a nap felkel és a város lassanként felnyitja szemeit...

Ő pedig arra ébred, hogy ismét átaludt egy éjszakát.

*surr burr, csillogó konfettik és csudás leereszkedés a felhőkből*
..

-hát ennél kicsit nagyobb ovációval számoltam. főleg a konfettis színesfüstgubancolós effektnél. mivan veled?

-..

-jó ez övön aluli volt, tudom hogy tudod hogy úgyis tudom. de ez csak udvarias kezdés ám, pont mint hogy ránézel a illetőre aki hozzád beszél.

-hát. gyere. itt a szemem, nem disznót lát. olvasgassál belőle. nekem már rég nem megy.

-ahhoz tükörbe kéne nézni néha.

-vagy mások szemébe.

-de te inkább felfelé nézel. számolod a csíkokat, képzeled a bokrokat, féled magad mögött a sötét sarkokat.. rángatod a múltadat.

-a múltam rángat engem. túl nagyra sikerült a kitérés. és csak hintázok. elöl a miért, hátul az anyámat. és nem ér le a lábam.

-gondolod hogy van aki lökdös folyton hátulról?

-nem gondolom. nem tudom. csak mintha mindig suttognák a fülembe.

-vagy te hajtod magad.

-dehogy hajtom. lustavagyok én ahhoz.

-nem, te megállni vagy lusta.

-szédülnék.

-megnyugodnál.

-veszítenék.

-már vesztettél.

-de.. de ugye nyertem is? ugye nem hiába kapaszkodom?

-nyertél is. de hiába kapaszkodsz. nem oda figyelsz ahova kéne. nem magad elé. pedig ott van az életed. a lábaid előtt hever. megadta magát, meghódítottad, azt ígérted neki hogy igenis jöhet még új a legteteje és a legalja után is, és most várja. és kapkod a morzsák után. te meg csak rajzolod a verseid a felhőkbe.

-és közben elvárom hogy engem szolgáljon.

-ugye hogy a kurva anyád?

-az. de ezt eddig is tudtuk.

-emlékszel még egyeltalán a saját intelmeidre?

-hogy ne emlékeznék. ippen most erőszakoltam meg őket egymásután kétszerháromszor, szépensorban. 

-nem. nem most. az már nem a most. észre se veszed hogy már magad mögött hagytad rég a barlangot. csak hunyorítasz, nem látsz a fénytől. kiégetik a szemed a nap csalogató sugarai!

-jajhogyodanerohanjak egyelekmeg de milyenkis szépen fogalmazol!

-ennyi? viccet csinálsz magadból? tényleg nem érdemelsz többet?

-azt hittem ezt nem nekem kell eldöntenem. azt hittem lesz ítélet, jön valami csapás, egy ellentétes lökés ami visszarak a helyemre, énesküszöm tártkarokkal vártam. dehogy ellenkeztem.mert megérdemlem. de nem jött. és csak a várakozás maradt. meg az hogy alulról nézek. felfele.

-nem! ez nem igaz! te nem ez vagy! te nem a világ megtorlatlan bűne vagy! virágszál vagy a mocsárban akiért éppen átgázolt valaki a trutymón te meg szidod hogy mért mocskos! miafaszvanveled mi? annyira kurvakényelmesen elvagy a saját önostorozásoddal hogy csak na! és kritizálod a környezeted, mindenki kevés, senki sem elég jó, aki meg véletlenül közel kerül az meg már túl jó? NEM! senki sem kevés és senki sem túl jó! te mindenkit szerettél.

-én próbálom szeretni..

-de miért több ő mint bárki más?

-ő minden.

-nem is a csíkhúzó repülőid?

-nem. persze hogy nem. már.

-na ez új. akkor mire a sok nézelődés merengés?

-az, hogy akkor még én is minden voltam. az akarok lenni ami akkor voltam. jó ember voltam érted? egy jó ember! nem pusztítást hoztam és sötétséget hagytam, nem közönyt hirdettem és kategóriákat alkottam, csak körülnéztem és igyekeztem jobbá tenni magam körül a világot. és sikerült. legalább is én szebbnek láttam.

-a világ nem változott.

-hát én változtam. bezárkóztam. nehezemre esik hogy bízzak. mert lehetett e bennem bízni? lehet-e most? reklámozom hogy én vagyok a legfontosabb... és hányok magamtól. ÉS HA MEGGEBEDEK SE HISZEM EL, HOGY EZEN VAN SZERETHETŐ! Mert én ilyet nem tudnék szeretni! ÉN nem tudnám ezt a lányt szeretni! tisztes távolságot tartanék tőle, pont olyat amit most én tartok másoktól. úgyhogy üldözök. elüldözök. végletekben élek. és szenvedek.

-ugye tudod hogy nem lesz több lehetőséged?

-ugye tudod hogy tudom hogy ezt most csak azért mondod mert itt és most ezt kell hallanom?

-ne baszd el kata. ne baszd el. egyenlőség vagy sem, ő azon kevesek egyike akik pont hogy megérdemelnek téged. és igenis megérdemled őt. őt is húzta valami át a mocskon. olyan fényed van ami átvezette az erdőn és bűzön. ne baszd el. 

-de ha én nem látom azt a fényt, én nem látom magamban a csodát.

-lásd benne. hidd el hogy az nem csak az övé. a tiéd is, kettőtöké. ezért csodál titeket mindenki. csak nézz rá. emlékszel mit mondott neked a képzelt beteged? a lábtörlőharcos, akinek a története bárkinek elég lenne hogy értékelje a sajátját? emlékszel mégis mennyit tanultál tőle? nem egyelőre, száz évre, csakis százévre! és csak rá kell nézni, csak látni és szeretni. és ennek elégnek kell lenni! látni, elfogadni, bízni. ő a tükröd, ne várd hogy bízzon ha te sem bízol. ne baszd el.

-és ő sem lesz kevesebb?

-annyi lesz amennyi. és hidd el nekem, ugyanannyi mint te. ezért választottad magadnak.

-de nem ment!

-az nem a te döntésed volt;) mindennek oka van. gondolj már bele. miért kellett hogy elmenj hetethétországba?

-hogy megjárjam az legtetejét és a legalját.

-a sajátodét. és még?

-hogy.. hogy higyjek. de megbuktam, nem hiszek!

-nana.

-jó hiszek, de nem abban amiben akartam.

-bennem hiszel! itt vagyok, beszélünk! és segítek.

-és most ez hogy jön ide..?

-a csodád! mi volt az igazi csodád...? nem a személye. nem a szépsége. azok csak kellemes melléktermékek.

-a szín. a rózsaszín.

-a körítés. elkezdtél hinni a véletlenek gyanús összejátékában, összeráncoltad a szemöldököd és mérges toppantással küldted melegebb éjhajlatra aki cáfolni próbálta a csodád. hogy van ami csak úgy megtörténik. mert annak úgy kell lennie. mert minden pontosan úgy történt hogy a csodád utolérhessen. amiért örökké hálás lehetsz. amibe kapaszkodhatsz. hogy ilyen is van. és hogy ez neked van. megérdemled. megérdemelted akkor és megérdemled ma is. mert enélkül minden csak lóg.

-tényleg hihetek benne hogy ennek így kell lennie? hogy nem vágtak át senkit amikor elém lökték? hogy nem vagyok az istennek csapása?

-annyira szerencsés vagy. és annyira szerencsés aki az utadba kerül. a leveled magadnak is íródott, azért olvasod vissza újra és újra. mert belőle is kaptál egy darabot amit tovább vihetsz. és szeretnéd is terjeszteni. így van ez jól. nem vagy eltévedve.

-akkor ezért nem jött a tisztítótűz?

-jött az. csak téged kikerült. azért van most körülötted mocsár. mert ami körbevett, azt viszont csúnyán elkapta. és már nem nehezedik rád. neked csak el kell takarítanod.

-az menni fog.

-perszehogy menni fog. tudod a dolgod.

-..szórhatom én a konfettit?

-haha! fejlősz! már felismered a misztikusan távozós részt! de tartogasd a konfettit magadra. most téged ünneplünk.

-minket ünneplünk.

A szomorúság egyenesen aranyosan nő a fogkefék valamint a kilométerek számával. Ha rendezzük cidaállarc plusz négy-re az egyenletet akkor te meg én szorozva a távolsággal (m) mínusz az együtt töltött órák osztva a ténnyel,hogy de mennyire nagyon jó volna négyzetét kapjuk.

Viszont ha rád rendezzük az egyenletet sikerülni fog a lehetetlen. Gyököt tudunk vonni minusz négy-tizennégyből.Pontosan annyiból amennyivel vissza kell venni.-.-

ma

lyukas varázsszőnyeg nem visz sehová. valaha zöld volt. lekopott. átfestettem. műanyag. azt pedig nagyon könnyen kiégeted. ki is égetted. foltozgasd csak serényen. ezzel te már nem mész sehová. nem mész sehová. nem mész sehová amíg újat nem szerzel. naná hogy felülsz inkább a csuklós buszra. valakinek nagyon a kurva anyja.

És megint azon kapódom, hogy szemben ülök velem a vonaton. Látom arcom a tükröződő üvegben,bámulom a rohanó tájat amíg el nem homályosul szemem előtt.Eső áztatja a poros üveget.Végig fut a hátamon a borzongás, üresen élő, ébren is álmodó test vagyok és most nem tudom elfogadni, hogy az álmok rossz irányt vettek. Megint egyedül vagyok úton egy beteg családtagomhoz, egy édes szülő édesanyjához. Hogy remeg a szívem. De a legfontosabb lépéseket egyedül tesszük meg és nekem is kíséret nélkül kell járnom az utam. Nem kísér senki, de ne is tegye,oka van.Mindenki az "övéivel" .Én is próbálkozom azokat szeretni akik megérdemlik és akik talán engem is ...elfogadnak. Vagyis megpróbálom legjobb tudásom szerint és rossz természetem ellenére. Elsétál mellettem a kalauz és nem kéri a jegyem, elgondolkodott és úgy hiszi engem is ellenőrzött. Kerülöm az utasok tekintetét, hisz túl sokat sírtam már vonaton.És most sem tudom visszatartani a könnyeim.

Ahhoz ami most következik nem vagyok elég erős.A gyöngysor elszakadt, mert gyenge volt a cérna amire fűzték. Szétgurult az életem a lábaim előtt és hiába gyűjtöttem össze minden egyes apró szemet, egynéhány örökre elveszett. 

Vajon hova tűnnek a dolgok amiket elveszítünk,  hova az érzések amelyeket már soha többé nem érzünk?

Egy léleknek sincs már feladata nekem?

Minden egyes mondat feladatja velem...

Feladtad a leckét de én megtanulom veled

Pedig még az életem is neked adnám...neked

-szóval? mi volt a terved?

-hát elsősorban hogy soha többet nem találkozunk.
-pf. eezt te se gondolhatod komolyan.
-jó mi? lehet nem is gondolkoztam. lehet hogy nem is volt terv!
-általában nincs.
-mert ha van akkor se úgy lesz, blaablablabla.
-nem, azért mert nincs rá időd. ha meg van, akkor már rég rossz. ugye.
-mert neked volt hogy bejött már egy is?
-barátom! kivel is beszélsz?
-azt hittem magammal..
-háát az elég szűkös megfogalmazás. magaddal, is. meg mindenki mással, aki van,volt vagy valaha lesz az életedben. talán nem túlzok nagyot ha azt mondom, hogy én vagyok a terv.
-igen igen, ezt ismerem már. mindennek oka van, minden tart valahova, a zsákutca is csak azért zsákutca hogy amikor megfordulok egy kerülőútért akkor már virágok nyílnak ugyanazon az utcán..
-me..?
-NEM! elegem van! nem akarok értelmet keresni, nem akarlak téged, nem beszélgetni akarok, nem vááárni és mindig megnyugtatódni, abból elegem van! mindenből elegem van, csinálni akarok. most. azt akarom hogy csináljak, és amit csinálok az számítson..
-miiinnden számít. el ne felejtsd.
-nyilván, az is amikor a nemtomhánymillióból elpazarlok 24 órát. sorozatokra, nasira, fröccsre, kitudja honnan jövő és hova tartó vallomásokra.. mindennek frankón sok értelmét látom.
-rajtad múlik.
-kezemben a kulcs. ach ja. mégis képes vagyok belesüppedni újra és újra, holott tudom minek kéne történnie.
-nem tudod.
-naja. mert ha mindent leszarok és fontosabb dr cuddy alsóneműje mint az akinek a legjobb barátomnak kéne lennie, ha egy fiktív valóságban töltöm az éber óráim majd bűntudattal fekszem le újra az ágyba amiből fel sem keltem és folytatom REM-ben.. annak is, mindennek úgy kellett lennie. és már hülye is vagyok amiért bűntudatom van.
-a bűntudatod jogos, hülye is vagy.
-akkor?
-nem megyek bele hogy meg van e írva, hogy hogy kell lennie a dolgoknak, hogy mire hivatkozom amikor azt mondom hogy tudom. felesleges. neked annyit kell tudnod hogy így van, a tegnapodból tanulni tudsz, nyilván a magamfajtáknak a bűntudat, a megbánás, szomorkodás hiányérzet mind üres szavak, mert mindent egészben látunk. ettől még neked mint halandónak szerves részed, ha nem lenne meg benned, bogaram.. pszihopata lennél.
-én azzal bőven kibékülnék.
-én meg egy kocsit szeretnék.
-hagyjál békén, nem is szeretek veled beszélgetni. idegesítő hogy mindent tudsz, mindent előb tudsz, jobban tudsz, máshogy tudsz, idegesít a nyugodt mosolyod, hogy úgy nézel rám mint egy ovodásra, és hogy mindezt tök jogosan csinálod. csak egy pici időre cserélnénk! csak egyszer élnéd meg amit én...
-...
-ERRŐL BESZÉLEK! Tudom, tudomtudom hogy megélted, mindenen keresztülmentél oda vissza keresztbe amennyiszer csak lehet, csak törölnéd le azt a felsőbbrendűséget az arcodról. vagy kennéd az enyémre.
-ha jól emlékszem, neked is volt már belelátásod.
-igen, persze, tudom. ez is a fő oka annak hogy most itt beszélgethetünk, hogy nem hajtok semmit amit nem éri meg, hogy szabad vagyok, hogy elértem amit elértem, hogy lehetőségeim vannak, hogy emberek vesznek körül és hogy próbálkozom. És nagyon is hálás vagyok érte. De olyan nehéz elhinni hogy várhat még meglepetés.
-ó ha tudnád.
-és.. és ha csak egy picit mondanál? mondani se kell, bólints ha megkérdezem megéri e!
-ha nem érné meg, nem léteznék én sem.
-azért jól csinálod amit csinálsz. örülök hogy téged választottalak. tényleg. szeretlek én. tudom hogy tudod haggyálbékén hadd mondjam el. Azt se tudom mit akartam. egyszerre vagyok kétségbeesve és halál nyugodt amikor rád nézek. annyi kérdésem lenne, annyi mindenre hittem azt hogy az már a válasz lesz, sőt hogy kérdeznem se kell.. és mind mind csak egy újabb kérdéshez vezetett, a miértek, a hol mikor hogyanok. de főleg a kik.
-ezért vagy az egyik kedvencem.
-magamnak is kedvence vagyok. aggódom magamért, félek magamtól, megvetem elítélem majd mevigasztalom, kényeztetem és porba rugdosom. semmit nem csinálok magam nélkül. még azt is magammal tettem amikor elvesztettem magam.
-ha úgy érzed, menj és keresd meg.
-aztán melyik út megyen itt budára?
-mindegyik. pontosabban, egy van, pont az amin jársz. és mindig az lesz a helyes. bárkit is teszel zsebre, bárki mellé ülsz a vonaton, akárhány rész house-t nézel meg. mind mind érted van. ennek elégnek kell lennie.
-gondolom, elég is. annyiszor elképzeltem már. annyiszor rosszul.
-nem a te dolgod elképzelni. neked benne kell csak lenned. beletöltened a magadét, és reménykedni hogy így képzelték odafenn.
-és ha nem? azt mikor tudom meg?
-időben..
-és ő? ő nem tett semmit, ő ugye megkapja? ő megérdemli. kenjétek rám a végén, nekem annyira mindegy. annyira megérdemli. aggódom érte, sajnálom és úgy tennék valamit.
-nem a te dolgod. neked csak el kell engedned. a hit is segít.
-hát abból nem tudok sokat felmutatni. bennem valami reményféle van. hogy ha van valami, akkor az hasonló ahhoz ahogyan én csinálnám. eddig elég volt.. mindig megtaláltalak téged is.
-mindenki ahhoz nyúl ami a legközelebb van.
-azért, majd néha megfogod a kezem?
-mindig fogom. sosem eresztettem el. próbáld egyszer megfogni a sajátod. a fizika is csak addig érvényes amíg magyarázni akarsz dolgokat.
-hát én még magyarázok. nem segítek vele mi? ne válaszolj. köszi. pacsi. nyilván nem. még az időt is számolom. majd azt is elhagyom..
-viszlát legközelebb.
-mostmééééér nemárlégyszi annyira belejöttem nemúúgygondoltam azt a pacsit!! jóvan na, értemén. mennyél. remélem nem mostanába látjuk egymást legközelebb. remélem nem csak színjáték az a kőarc ami úgy sugárzik mindig. remélem egyszer tényleg hasonlítok majd rá. na tessék.. jöhetne már az izgi rész. na mindegy majd utólag elmondom. hé. köszi..

namivan? megsem sikerult a rosszabbik feled kizarni a buszbol? csak
eljott potyautaskent es tovabb vakarna azt a kis kelest ami regebben
meg az onbecsulesed volt.. kurvanagy szerencsed hogy van aki az
arcodba nyomja, mert lenne itt potencial, soksok evadnyi majdholnap
meg nemerdekel. marpedig ez mar tenyleg az a resz, itt mar nincs
kifogas, ha valamikor akkor most bizonyitanod kell hogy erdemes vagy
onmagad tarsasagara. sot, baratsagara. pf. probalkozzal kesobb. de
nem tunok el, hajtani fogom azt ami egyszer lenni akartam, amibol
kaptam egyszer túl sokat és most csak loholok mögötte.. amit olyan
szivesen láttam volna viszont egy ferde szempárban de nyoma sincs,
most meg csak kiabálok halkan, kopogtatok az ajtómon hogy bejöhetek
már? elengedted a kepzeletbeli vendéged? mert niiincs oottt
seeennkkiii, nekem kéne otthon lenni! naja. kicsit nehéz ha már
otthon sincs otthonod, kapaszkodsz a csend hiányába mert az még
legalább emlékekből építkezik, szépen magasra csak picit átlátszó.
még mindig jobb mint a romhalmaz ami körbevesz nélküle. majd egyszer,
majd holnap, majd valamikor de ez még nem az a nap. ma még csak
pacsit adok a minusz pecsétnek. tessék itt van. elvesztem a
tavaszban, elvesztem a sok oda visszában és nagyon sokat kell még
utazgatnom egyhelyben hogy összeszedjem azokat a darabokat amiket
hatalmas vigyorral vágtam ki és hagytam ott zöld kárpitokon,
rotterdam bevásárlóközpontjaiban, széttépett levelekben, amszterdam
véres utcakövein és a túúúúl sok csalódásban. csalódtam! nem szeretek
csalódni, a csalás nekem kizáró ok, olyan ok amire hetethét országon
túl kirúgás a válasz. hát ki is rúgtam magam. hiányzok is magamnak.
de nem ennyi a történet, hadd mentsem már magam, hadd meséljem el
hogy mennyi minden nem úgy ment ahogyan az egyenes diktálná. nem
mesélem. elég ha én tudom, és még én sem tudom. nem merem. itt se
vagyok. jónapot..

Már rég láttam így a saját városom, a hatalmas felhőkarcolókkal, a lemenő nappal ami vörösre festette a felhőket, a sötét utcákkal, minden mocskával, mélységével, szépségével és magasságával együtt. Becsuktam az ajtót, kikapcsoltam az örökké háttérzajként nevetgélő muzsikát, kitessékeltem az utolsó cukorpótló, arctalan embert a házamból és félve dőltem a párnámra. A félelem hasztalan, de okkal bújt meg a polcokon a könyvek mögött, egy kéz kinyúlt értem egy kis utcából ahol egy kocsi riasztója már órák óta szirénázott, felverve a város minden egyes lakóját,magával ráncigált és ami a lelkemből rám üvöltött, nézett és förmedt félelmetesebb volt mindennél amit valaha láttam éreztem és hallottam.

Voltak elveid-mondta az alak. 

Vannak elveim - emeltem fel hangom  és éreztem, hogy fölényt szerzett hűvös nyugalmával rám nézett és szemében egy szobájában üldögélő tizenéves leányzót pillantottam meg, számomra se nem szép se nem gyűlölt arca kinyitotta  bennem a bűntudat legélesebb bicskáját. Én voltam az aki csalt. Számomra szent volt minden ami két ember között kimondva létezett.És itt a pont...csak volt. Hittem a szerelemben, meddig is hittem benne? A sosem ismert lány sosem hallott hangon szólított meg én pedig mellé ültem. Nem is tud róla, hogy a "városomban' lakik, nem is tud róla, hogy hogyan ütöttek rajta hármat míg ő kettőt lépett a szakadék felé. Szívből sajnálom, mondtam volna, de nem tőle kértem  bocsánatot, hanem magamtól. Vele szemben sem voltam fair, de magam a porig tiportam, míg azt gondoltam, hogy ő fekszik talpaim alatt. Én voltam az, csak a sok egyértelmű ténytől amik majd hogy kiverték a szemem nem bírtam lefelé nézni így nem láthattam, hogy miféle nőszemély az akibe belerúgok minden egyes alkalommal amikor szembe köpöm magam.

Kiabálni kezd egy török az egyik utcasarkon és én kilépek a lány szobájából aki most egyedül marad a nyereményével, az őszinteségével és egy fiúval aki átverte. Hát reméljük tényleg ez az ami majd őt is abba az irányba lendíti, taszítja....kíséri amilyen irányba mennie kell. Igazából magasról teszek rá, nem is ismerem.

Egy fiatal pár jön velem szembe az utcán, a lány elkapja a kabátom ujját én pedig kis híján hasra esem."Szégyelled magad, hogy boldog voltál valamitől  amitől sírnod kellett volna, hogy ápoltál valamit ami nem is létezett, mert nem akartad, hogy létezzen? Mi az, hogy ne nevezzük nevén a dolgokat?Megőrültél te?

A lány elengedi a kabátom én pedig igyekszem kitalálni a városomból, mert tudom, hogy ami most következik az nem emberi szemnek való. Lehajtott fejjel futni kezdek lépteim zaját visszaverik a betonházak.Elbotlom egy kőben és hallom amint mögöttem elcsattan egy pofon. Félve pillantok hátra.És újra látom, magam a piros kabátomban,őt, a szőke fürtöket, az elborult arcot az utolsó pillanatot amikor még hittem a szerelemben és látom miként hal ki belőlem a hit.

Nem bírok feltápászkodni és mellém ülve a város összes lakója egy emberként varrja nyakamba, olvassa fejemre az elmúlt hónapok szégyellni való momentumait, hatalmas bűneit a megannyi hazug pillanatát.

 "Az, hogy egy roncs vagy nem magyarázat"- ordítja valaki torkaszakadtából ismerős hangon.

"Lettél volna az a nő aki voltál"

Nem tudom hol hibáztam nagyobbat,amikor felállítottam az értékrendem, vagy amikor elkezdtem nem aszerint élni.

Tegnap bejártam a városom. Az összes mocsok, mélység és magasság bennem él. Ez is én vagyok. 

De legalább én még tükörbe tudok nézni.

Ezután, biztosan.

hat na. mitmondjak. amondok lettek a mitevok, zsakba tomtem minden fekete peterem es jaj de konnyen viszem ha csak visznek es nem az arcomban hisztiznek. nincs meg minden rendben de megajandekoztam magam a lehetoseggel es nem okozok csalodast. csalast okoztam, zavart a rendszerben, haaromszorosan is es erre igencsak erzekeny a belbogoly. neki kell veselkedni es nem telen hanem most rogton kibogozni. de nem felek, ahogy az elso 1500 km vitt f-elfele, az utolso fenysebesseggel hajt befele, mert felpofoztam magam, mostmaraztan tenyleg takaritas van. es nem kergetek semmit, nem kergetnek a felejtok, sem a kisbetuk vagy az eltulzott amplitudok. belesuritettem fel evbe a legtetejet es a legaljamat is, a legkevesebb hogy most kipotolom azzal ami kozte meg lehet, amit csak lehet. kihozom belole a legtobbet. es nem eleg lesz hanem en leszek. ennel jobb nem lehet. nem surgetem nem sajnalom dehogy banom csak nagyon varom. riora vagyom. de nem szalltam le se bollywoodba se mashol, rio az uticel es bar kerulouton megyek, csakazerse szallok le. megado en az eselyt minden keresztezodesnel a masinisztamnak hogy jo iranyt valasszon, de az igazat megvallva es istenemde jo ezt mondani, tenyles elhiszem hogy minden ut riohoz vezet. mert a kutyafajat akkor is az en dontesem volt, nem is lehetett volna maskepp. mert barhogy is nez ki, mindig az en utam marad. abaffasszama. lepjetek meg! legyen minden napfelkeltem olyan amilyen nem volt az amit nem lattam tegnap, menjen le mindig idetlen vigyorban furdetve, hogy megerdemelje.. nem ertve, logikat csak tavolrol nezegetve, eszlenyeket legelore kihajtva csak maradna.. meg! oo basszameg elveszek. elveszejtek mert ausztria domboldala is olyan szepen nyeli azt a napot, es olyan hivogatoan dorombol hozza a haromnepi nepdalom.. mert bevallom nem tagadom meg mindig sokkal szebbek az angyalok. mit banom en beszeljen az edesanyja nyelven maskor, akkor is duruzsol. azt mondtam nem erhet fel semmi azzal a rakatnyi majdnemmel meg pontosan ott kellett lennemmel, hogy ilyen kartyakat osszesen nemoszt az elet nemhogy egymasra.. de megis osztotta, en meg probaltam kijatszani anelkul hogy megkaptam volna a szabalyokat mellekletbe. vagy legalabb fu alatt.. csak eselyem lehetett volna azert, na.. NA, szoval nem volt, es most? most mar tobbet tudok talan? az angolos tavozasom csak annyit hagyott a cetlin hogy ez nem az en jatekom, barmilyen szep lapokat is kapok, indulnek inkabb mar hazai palyan mert csuufosan elver az idegen felhomaly. a fold ala, remeny nelkul. es csak visszavigyorog megint az a raccsolo asz, a tavasz.. es szemoldokvonogatas van, kihivas a hora, en meg varom az ablakbol csak olvadna el mostanaba.. mert feelek hogy nem lesz meg a bunda, ha meg is lenne kenyelmetlen lenne, de akkor is hivna, hiv is. es megyek hat, nincs is kerdes de a valasz megiscsak ismetlodgetujra es ujra: meeg egy proba..! hogy kimenj arra a bizonyos tora, es felallj megint az ugrodeszkadra. es nem kered megegyszer hogy kapjon fel a huberes szarnyasait halalig farasztva, mert basszameg a kezet elrantotta, pedig en fogtam volna. komoylan. szoval ne reptessen termeszet felettibe, mert az a termeszet irigykedos fajta, es visszanyalatja, mehetek megin vasvillat lopni megint a talajba.. bele, a gyokerszintbe es ala.. neeem, ugrodeszka van, haromszor lendules es kurvabatran elugras. es iiiivesen fordulok bizakodva a a viztukor fele, az egeszseges magasbol, az embereknek valobol. es csukott szemmel, tagra tart szivvel bikinit elhagyosan vagom bele magam, hadd froccsenjen ketszer annyi emberre mint amennyit otthagytam es megusztattam szarazon, jobb hijan amikor vakvezeto turara szalltam valahova a felhokbe.. es nem lesz hideg, nem lesz habos, nem nyelek be semmit, nem csipi a szemem csak egy sello szepen megfogja a kezem es megyunk a partra, labakat noveszteni es kijozanodni egymas utan. kinn, a rozsaszin napsutesben, igazabol annak ellenere. mert tudom hogy egyszer ma befestette, talan raszinezgetve is szep lehetne. mert mar csak a tavolbol csodaljuk a madarakat es mind tagadjuk hogy lattuk volna oket advedleni ark es kevesbe arc angyalokka.. hogy vegigneztem volna zuhanasomban ahogy egy hang nelkul huztak el es valtak pontta az egen. nincsen. felho sincsen, hetagra sut a nap, reklamos helikopter brummoges van, azt irja udvozollek dicso lovag, szep a ruhad szep a lovad, oooo te meg, te kedves kiralylany, vagyis meg nem de bizisten ott haldoklik az a rohadt sarkany, raafogtuk! oigen. ez mar az lesz. ez mar az eletem.

Ha felteszem magamnak a kérdést félszegen

Hogy min múlott? Talán egy fél szegen?

Vagy, hogy beszélni nem tudtunk,csak részegen?

Vagy, hogy átsiklottunk minden apró részleten...

De nem kérdezek fölösen, hisz hiába

Mert nevedet én nem foglalom imába

És nem zuhanok többé már a hibába

Hogy beleszeretek " a pedagógus" fiába

Nem haragszom rád, mert nem éri meg

Az indokaim Isten nem méri meg

S magamtól becsületem ki védi meg?

Hisz lábbal tiportam,ezt ki érti meg?

Hogy megismertelek, azt még nem is bánom

Hogy félre...az meg most már az én károm

De konklúzióm neked, szívből ádom

Szerelmes kettő lesz és nem három

Most már nincs más hátra, mint előre

Kívánom, okos nőd kapjon jó erődre,

(Bár nem tud màst,jó az egyelőre)

Hogy lakásra is fussa, ne csak heverőre

Elaltatott engem a  színes fodros semmi,

Te sem látsz már fától erdőt , de legalább lehet mire kenni,

Lehet mire kenni, hogy mikor is volt? -óh rég

Hogy jó is az, ha reggelente átölel egy pótlék.

Egy alkatrész egy fehér közöny,oszló  tetem,

Hogy ajkadra csókjaimat ünneplőbe öltöztetem.

Nincs benned több mint amennyit elképzelek balgán,

Álmodozom nyitott szemmel, a jeges folyó hátán

Nyitott szemmel őrzöm álmod, fekszem üres szíveden

Hogyha itt hagysz hang nélkül tedd utolszor, ha kérhetem.

Most kattan a ravasz, még négy golyó lehet tán a tárban

Odalent a kaput csukd be, a kulcsot fordítsd el a zárban.

De ha egyszer Rá találsz, és beenged mielőtt zörgeted az ajtót.

Töprengj el, hogy  ki Ő neked? Örződ? Védőd? Hajtód?

Békés hangon szólok hozzád, ne nézz rám így kérlek

Elfogadtam minden szavad, és elfeledlek végleg.

Most beteszlek egy dobozba, polcom éke vagy, egy szép emlék

Bár hogy holnap még így láton, arra mérget nem vennék.

Mérget csak azelőtt, hogy kötél került a fára

Nah jó éjszakát, én befejeztem...mára...

A halál  behúzta a függönyt szobádban, lehunytad szemed s még utoljára elképzelted az életed, milyen lett volna ha máshova születsz, ha máshogyan döntesz,  ha társadul nem a magányt választod, ha nem vagy olyan makacs...A fránya gonosz makacsság mi veled növekedett,most  testet ölt az utolsó szavakban is és az ablakpárkányra ül. Betegágyadon a fehér lepedő széle meggyűrődik ahogy összeránt a görcs",mocskosan születik és mocskosan hal meg az ember"...Szólásra nyitod szádat.Hang már nem hagyja el a kiszáradt torkod. 

A halál egy pillanatra most feléd fordul és te arcába nézel.A félelem hátadba vágja éles  fogait,habár már vágytad a találkozást most reszketsz az ürességtől,attól, hogy a lelked mégsem halhatatlan .Utolsó kétségbeesett próbálkozással nyúlsz a nővérhívó után." Istenem, ne most, ne ma, maradni akarok még..." 

Valaki csuklódra fonja reszkető ujjait, fehér hajával végig simítja csont sovány arcod, és sugárzó édes meleg fénnyel tölti meg szobádat. Egy angyal jött el érted, hogy magával vigye lelked, megszabadítson a szenvedésektől. Most levetheted ezt a testet. Egy porhüvelyt, melyben az atomjaira hullott lélek, mint egy sötét cellába vetett rab, a megváltó halálért könyörög. 

Édesanyád áll az ablaknál s te most fájdalom nélkül, könnyeden, fiatalon kelsz fel az ágyadból..A fehér lepedő ráncok nélkül simul a puha vánkosra. Újra ifjú vagy, erős mint mikor még hitted,hogy az élet egy csodás lehetőség. Édesanyád rád mosolyog, s a függönyt mit a halál húzott be, hogy a szobára sötétséget borítva lelked rabolja el, széttárja.A régi ház a kis udvar képe, ahol felnőttél rád mosolyog az ablaküveg mögül. Egy örökkévalóság vár rád ebben a gyönyörű emlékképben. Neked így jött el a mennyország.

Fejed lecsuklik a gép csak sípol,és rikolt...szaladnak hozzád , de már túl késő a sötét szobában megállt az idő. Sovány arcodon mosollyal hagytál itt mindent. Még utoljára ránevettél a világra.

Nyugodj békében. Talán egyszer újra látjuk egymást.

Sokáig forgolódtam az éjjel, nem tudtam aludni. Hallgattam, ahogy hosszú záridővel kattog vaku nélkül a fényképezőgép. Az ablaknál álltál és nézted a várost. Én téged figyeltelek titkon az ágyból, a hátad a hajad a kezeid. Nem jött az álom pedig beletuszkoltam magam a közöny üres képernyőjébe.Letekertem a hangot a tévéről, leradíroztam a vázlatfüzetet a fejemben. Imádkozni akartam Istenhez, úgy beszélni vele mint régen, amikor még biztosan tudtam, hogy meghallgat.Imádkozni... vagy szólni hozzád, hogy feküdj vissza mellém,hogy megölelj és megsimogasd a hajam...De egyiket sem tettem,csak sírtam és emlékeztem egy estére amivel elátkoztam a már addig is kárhozatra ítélt lelkem. Legnagyobb hazug vagyok a világon.Hát vak vagy, hogy nem látod, hogy te sem szeretsz engem? Hát örökké így lesz ez? Hát valóban nem tudok szerelmes lenni? Tényleg csak egyszer voltam? S vajon akkor az voltam? Üvöltök, vicsorgok,minden egyes gondolat mély sebet vág a hátamba és érzem, hogy fuldoklom. Kinyitom a szemem, a kattogás abba maradt és te háttal fekszel nekem...Ilyenkor tényleg nagyon egyedül érzem magam a világon.

Itt ül velem szemben és most nem rám figyel...pontosabban csak én vagyok a fejében, engem lát minden egyes pislantásnál a belső vásznon, de most emailt ir, gépel mert zavarba van, mert tudja, hogy nem küzdheti le magát ilyen nagyon egyszerűen.

Én le sem veszem róla szemeim, nem érdekel, hogy fél, az sem, hogy még inkább zavarba hozom.Kedvtelve vizsgálom a vonásokat, a komoly tekintetét, a gödröcskéket az arcán.Az ujjai kopognak a billenytükön,a szivem csendesen lüktet a fejemben.Kezemből a földre hull a lustán felcsapott magazin, lábaim maguktól állitanak talpra,lépteim zaját elnyomja a millionyi gondolat mely most a fejünkben körtáncot jár.Kezeim maguktól kulcsolódnak lágyan nyaka köré, a puha fürtöket ujjam alatt érzem,test testhez simul, forró ajkak egymás útját járják.

Végre enyémek a kezek, a szemek, a lélegzet, a pillanat.

Aztán csak fekszünk egymás mellett és hálálkodunk magunkban...ki-ki a maga Istenéhez.

Mar ebren vagyok, de nem nyitom ki a szemem, mert szepet almodtam,azt hogy velem vagy. Csak kezemmel nyulok a takaro fele mert fazom, de valamihez hozzaernek hideg ujjaim, egy forro testhez...hozzad.A szivem kihagy ket utest mig nem felnyitom lusta pillaim es a be nem huzott fuggony csalfa arnyekaiban meglatom arcodat. Sosem lattam szebbet, higgy nekem, pedig ahanyat lattam annyit szerettem eddig, en most oszinten szolok, es azt mondom:ez meseszep. Azok as zöke fürtök , a keskeny ajkak, a vekony arc, az a kek szem, ha most ram neznel...kezedbe hajtanam fejem es onnan csodalnalak. Talan megerzed hogy bamullak, mert a hasadra fordulsz es karoddal atkarolsz, meglatom a feliratot: Az elet szep. Ranezek e par szora amit magadon hordasz es elmosolyodom.Az agy szelere ulok kibujva olelesedbol es csak hallgatom a morajlo tengert, felve nezek vissza rad, hatha mostanra mar eltuntel, de kocos furtjeid melyek most eltakarjak arcod meg mindig tancot jarnak szemem elott, boldogan bujok ujbol hozzad,csokokkal boritva arcod minden szegletet, onzoen felhaborgatlak edes almodbol, hogy meg utoljara nap kelte elott az enyem legy...Szemed felnyitod almosan,morcosan...majd ram mosolyogsz. Morgen...

Sosem csengett szebben ez a szo.

Valahol fent ülök egy dombtetőn, egy 25X75X42-es kősziklán.Az ég lila és nyugtalan, homokszín minden körülöttem,fehér ruhában vagyok, a hajam olyan erősen vág az arcomba a széltől, hogy nem látom a körülöttem elterülő tájat. Úgy közeledik hozzám Jézus, mint ahogy azt a Bibliát olvasva sokszor már elképzeltem, mint feltámadása után az asszonyokhoz. Csak úgy jön, olyan természetesen.Emberi meztelen talpain.Szakállas, a haja hosszú, ahogy azt a konvencionális kiforrott Jézus kép,mely már a retinámra égett megköveteli agyamtól, mégis a létező összes ember arcát látom vonásaiban, a létező összes fény ott van a szemében.

Leül mellém,mosolyog, nem haragszik...habár ismer.

én: Ne haragudj rám, hogy most ezt elképzelem, hogy ide rángattalak a fejembe és miután már annyit kértem, most újra kérek...De nincsen ember aki megértene engem,ha beszélni kezdenék, csak te, aki meghaltál értem is, a bűneim bocsánataiért...

Ő: Tudom, hogy mit teszel, hogy mit gondolsz mit látsz és hallasz.Tudok mindent, bánd meg bűneidet és ne vétkezzél többet!

én: Megbántam, már akkor bánom amikor kimondom a szót, megszületik fejemben az elhatározás, a tevés első rossz gondolatától forr bennem a bűnbánat, de drága Jézus! én tudom, hogy újra el fogom követni az összes bűnömet újra és újra és egyre súlyosabbak lesznek. Nem akarok egy üres kehely lenni, mert a sok rossz ami bennem van kioltja az emberi jóságot belőlem,és kezdek nem érezni semmit, csak lenni és várni, hogy jöjjön nap nap után, várni, hogy jobb lesz ha...ez történik, ha az, ha megnyerem a lottót, ha végre megtalálom az embereket akik, ha végre megtalálom az embert aki, ha...ha...

Ő : Azt hiszed, te vagy az egyetlen aki így őrlődik?

én: Nem, én tudom, hogy sokan érzik ezt...De miért ilyen kétségbeejtően terhes a bűntudat, a kitörnivágyás, olyan bátor voltam régen, nem féltem változtatni, változni, hátat fordítani...de most már rettegek.

Ő : A bátorságot keresni kell, tenni a legjobb meggyőződés szerint,gyermekem, szeretni kell ahogy én szeretlek titeket! Szeretni kell az életet, az embereket akik körülvesznek..."... Legyetek erősek,Minden dolgotok szeretetben menjen végbe"
 Honnan idéztem?

én: Korintusiakhoz írt 1. levél 16,14

Ő: Ugye milyen csodás dolog ez az internet!

én : A templomban ezt az üzenetet kaptam karácsonykor...Igyekszem, remélem egyszer tényleg meg tudok majd "állni a hitben". Félek, hogy elveszek.

Ő: Amit Isten teremtett, sosem vész el!

én: Köszönöm, hogy meghallgattál...És bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk azoknak akik ellenünk vétkeznek, és kérlek tényleg ne vígy kísértésbe, mert azt nagyon nagyon rosszul viselem...

Még kapok egy utolsó mosolyt, egy önzetlen szeretetből fakadót és lassan elindul valamerre nagyon messzire. Ahogy nézem a távolodó Jézust, lassan én is feltápászkodom és elindulok lefelé a dombtetőről, az ég lassan halványkékre változott, a szél is lecsendesült én pedig visszatérek a valóságba, ahol ismét egyedül vagyok, ebben a zűrzavaros nagy világban.

Abban a sötét szobában hagytam a tarisznyám, amibe új szavakat öntött a karizmám. 

Gyönyörű arcodon fel sem sejlett kétely, látod itt röppent el két hely, amit még meg sem látogattunk ketten, látod, hogy eszem így rossz helyre tettem,

hogy nem téged választottalak újból sem,

hogy elveszett fejem nem lelem,

hogy falamra hánytam az okkerkék borsót

hogy húsod már nem kíván többé fűszersót

Nyakadba harapok fránya gonosz kényszer és még egyszer leküzdelek, hát nem mondtam elégszer?

Nem vetted észre, hogy kiborult a bor? megsütlek, megeszlek,rémuralom-kor.

Fizetjük marékszám a csodatevő pirulákat,

egymás falára húzzuk a kis strigulákat.

Megvolt és meglesz és kínzókamra...ketrec

Kuplerájba zárt lelkedet véresre vágtad, hallgass végre ide és fogd be a szádat

...hisz ...

Neked írom, tedd el emlékbe te, balfasz

Okosak és szépek, nem lehet egy halmaz!

Nem tudok több lenni mint ami vagyok, és ami nagyobb baj,hogy kevesebb sem. Ha színpadon állok, ha pulpituson, ha a földben fekszem ha csak az ágyban, a méltóságom mindig párhuzamos tengelyen forog a szívemmel.

Sajnállak téged, sajnálom, hogy annyi észhez nem párosult elég önuralom és sajnállak, hogy odaszülettél ahova...Sajnálom magam is, amiért téged sajnállak és nem tudok segíteni rajtad.Ez sem jobb ám, mint a semmi...

Bármit, csak ne lássam ezt a könyvet, nyitott lapok fölött bezárkózott agy. Mindennap csalódom picit ebben a konok szerkezetben. Nem működik olajozottan, néha egyáltalán nem funkcionál, pedig ez az az időszak amikor igen is oda kellene magát tegye, kizárja és egy "megoldhatatlan" feliratú dobozba rakja a problémákat.

Két kezem közé szorítom halántékom és gondolkodom. Minek is írni ezeket a sorokat? Az igaznak gondolt válasz messziről jön, Ákos mondja meg "Itt érzem, otthon vagyok, nem is tudod milyen nagy dolog". De a valós válasz ennél sokkal undokabb, kicsinyebb és önteltebb.Olyan önző amilyen én is vagyok. A fejemben most egyedül ülök egy kicsiny szobában összezárva saját kényszeredett, kusza gondolataimmal. Akkora csak ez a szoba mint egy kis kamra ahova az ember a régi lomokat gyűjti, a lomokat amiktől képtelen megválni, mert mindegyik darabnak története van. És én még mindig írom a semminek a senkinek a semmire való mondataim, mert egyedül itt merem elsuttogni, hogy baj van...

Egy régi lomos szoba vagyok én is, felületesen takarítva, emlékeket őrizve.Talán egyszer eladnak engem is, összes kacatommal együtt. Meg fog venni valaki, de amiatt,ahogy élek sosem leszek boldog igazán. Bennem a hiba.

Néha igazán félek, hogy klinikai eset vagyok, néha igazán féltelek, hogy te is. Csak tudom, hogy téged majd meggyógyít valami amit én Istennek hívok, a patikus meg sorsnak, de hogy az rajtam ki cserél kereket...

Két kezem közé szorítom a halántékom és helyrerázom ami a csontok és a bőr alatt van, azt ami még egyben tartja a szerkezetet.

Helyre pofozom és veszek még egy marékkal a macikból...aztán szép lassan belefulladok.

Örökké valóságnak tűntek az évek

Már átadtam mindent,azt is mi enyém

Szavakat keresek és messze tűnődöm

Itt várok rád most én Sion hegyén

Bajtársak voltunk a nehéz csaták alatt

Fagyos föld érlelte lelkünket

Sokszor nyitottuk szólásra ajkunk

De szavak nélkül is értették tettünket

Ahol a szívünk volt, kincset mi nem leltünk

Záporoztak könnyeink untalan

Vártuk a szebb jövőt és tudtuk egymásról

Bajtársa nélkül a másik hontalan

A hátam mögé pillantva,a múltamat nézve

Téged is látlak, jó öreg barát

Köszönöm Neked, hogy részese voltál

Vedd most nyakadba az útnak porát.

A hosszú évek most percnyinek tűnnek

Nem kérek vissza, semmit mi enyém

Mély sírt ásunk most, és belé elrejtjük

Búcsú könnyeink, itt Sion hegyén

... nyakláncom mint törött jegygyűrűt az asztal szélére raktam volna le, lopva néztem volna körül a szobában amit annyiszor elképzeltem, amiről álmodtam is már.Talán eszembe ötlött volna a gondolat, hogy kiélvezem a pillanatot,hogy  utolsó kép mielőtt elalszom te vagy, majd a párnámat a tiédhez igazítva hajtottam volna álomra a fejem.

...szó nélkül tűrtem volna, hogy a hajamba túrj és végig simítsd az arcom,amint szemeim megszokta volna a sötétet,habzsolták volna az ismeretlen környezet minden szegletét és téged és vártam volna a szavaid, mert az álom még messze járt volna sosem látott berkekben.

...hiába próbálkoztam volna józanul gondolkodni, esélyem sem lett volna, tőlem csak annyira futotta volna, hogy fejjel neki rohanjak a balsorsomnak és karjaidban kössek ki. Forró ölelésbe zárt gonosz kapzsi érzések...kaján vigyorral hemperegtek volna mellkasunkban. De  hevesebben verne most a szívem, ha megtörtént volna.

...üres volna minden egyes szó ami elhagyja a számat,hiába próbálnám magamat feloldozni, összeroskadnék a tettek súlya alatt. Bánkódnék múlton, jelenen és jövőn, és csendben imádkoznék, azért hogy bár ne lennék ilyen gyarló és bár előbb jött volna el ez a perc.

...tudnám, hogy mi miért történt és tudnám, hogy neked nem rám hanem valakire van szükséged.

Ha megtörtént volna ...

de

nem

történt

meg!

 Gödrös, hófehér maszkká torzult arcába nézek a halálnak és mosolyba rendezem vonásaim,még van időm míg találkozóra hív, míg rothadó leheletét bőrömön kell érezzem, míg csontos kezét csuklómra kulcsolja, amíg megcsókol foszló ajkaival.Még van időm...!

Vagy ha nincs hát még kérnék egy keveset, ha lehet. Tőled kérem, mert csak Te adhatsz, Hozzád fordulok mert senki sem ismer úgy ahogy Te. Kérlek adj még időt nekem. Erőért és időért fohászkodom,hogy véghez tudjam vinni amit rám mértél. 

Legsötétebb óráimban, mikor kicsavar az élet és magam mögé ránt a sorsom, Rád gondolok és arra, miért is fordulok el Tőled, mikor Te ajándékoztál meg a lehetőséggel.

Megadtad az esélyt nekem és ha bele gondolok miféle kiváltságokban van részem örömömben könnyem hullik,ha még maradt, mert bizony sírtam már eleget.

De imádok végig sétálni a Jedlik hídon napsütésben, kezem a korláton végighúzva messzeséget nézni, leérve ellátogatni a partra ahol olyan sok fontos beszélgetés zajlott már le, tovább menni és letelepedni a holtágnál ahol életemben először rajongásig szerettem a fizikát, és végül  hagyni hogy megsimogassa arcomat egy rég elfeledett nyári szellő. Úgy szeretem én ezt a világot, hála fűti testem minden egye lélegzetvételemmel, mert egy kincses szigetet teremtett nekünk Isten. Emberek, keressük meg az elrejtett gazdagságot, ami mélyen van elvásva, de csak is ránk vár.

Néha tűnődöm, miért olyan nehéz megbocsátani, miért olyan nehéz felejteni, vagy csak nekem ilyen terhes ez?Nyomja mindkét vállam a felelősség és a sok emlék. Nem maradnak helyükön könnyeim, de most mégis hálát rebegek, mert oly sok mindent kaptam már,és olyan élményeket mondhatok magaménak...amilyeneket te is...Gondolj csak bele mi mindent értél már el, hány helyen jártál, hány szerelmes tekintet követett, gondolj bele ki mindenki ölelt már magához őszintén. 

Én már éltem olyan szépet mit ember meg sem érdemel , és most ezért összeteszem a két kezem és az öröm könnyeivel arcomon köszönetet mondok azokért a percekért. Még az sem tudja melyek voltak ezek a pillanatok aki kezeimet szorongatva élte át velem, de Te tudod és most titkon megvallva neked boldogan szorítom magamhoz az egész gyönyörű világot.

Utolsó puha csókját az életnek megtartom magamnak, forró ajkait fogaim közé szorítom és behunyom a szemem, hogy egy az örökkévalóságig emlékezzek milyen volt reggelente kinézni az ablakon, milyen volt boldogan felébredni valaki mellett, milyen volt a friss kenyér íze, milyen volt édesanyám mosolya,mikor beteg ágyam mellé ült...hogy ne felejtsem el azokat akik jók voltak hozzám, és azokat sem akik vétettek ellenem, hogy megtanuljam a megbocsátást, hogy végre megbékéljen a lelkem.

Szeretek élni Istenem, kérlek fogadd el feléd nyújtott kezem, kérlek adj nekem békességet, hogy el tudjam viselni amit rám mértél...