Cinikus csendes mélázás és szüntelenül múlni nem akaró visszfelé értés. Lefelé sem konyulna ha nem volna olyan szomorú, hát mosolyog mert tudja, hogy így illik, de nem kell kedvében járni minden senkiházinak ezért csak ritka szép láttán mutatja meg a gödrötami a két orcár díszíti.Úgy is kell azt. Szegény csöndes kis szívdobogások majd meghalnak úgy kívánnak egy cent adrenalint a vérárammal érkezni, de oda csak lomha nyugalom árad és lassul egyre csak a fáradt szív. Majd pislognak egyet a véres szemek, a könny csatornákat már rég porrázúzta a felnőtté válás( ami nem történt meg) de  sírni nem szabad nevetni nem lehet hát néz magából kifelé a világra szomorúan.

Világszenvedés tükröződik az egyébként  csinos vonásokon és az ember akaratlanul is a segítő kezét nyújtja a fájdalmas grimaszokba burkolózott felé. De az csak csendben zsebre raja örökké jeges placliját és hallgat.Próbál nem figyelni a másik szavaira, bezárja füleit és hümmög. Aki nem ismeri, azt hinné figyel is, részleteket ragad ki visszakérdez de kit akar átvágni? Engem?Téged? Sajátmagát? Nem egyszerű mutatvány ez.

Barnászöld véres lekonyuló szomorú szemek ebben a gyönyörű városban, ahol csak egy baj van, hogy olyan nagyon üresek az emberek...