Ülnek egymás mellett és látom rajtuk, hogy sajnálják. Olyan mély, őszinte szomorúsággal sajnálják, hogy szinte megsajnálom őket én is. Néznek maguk elé a sötétségre merednek, megfagyott torkukon a boldog kacaj és egyikük sem szólal meg egy hosszú percig,de nem kínos a csendesség. Gondolkodnak...Mit kellene tenni? Hogyan? Merre? Hová lehetne menni? Mert erről az útról le kell térniük. Aztán megtörik a jég, felolvad a szív is egy pillanatra és egy kéz súrolja szelíden egy csukló vonalát. Puha kíváncsisággal, mély bánattal egy röpke pillanatig.
Aztán véget ér a momentum, az emlékké változó néhány fél mondat és elbúcsúznak egymástól.Okosabb minden nap búcsúzni, ki tudja látják e még egymást valaha. A levegőben egy porszem jéggé fagy, a szempillák megbillentik a levegőt és szavak nélkül kezd kiabálni egymással a két szív. Ráeszmélnek, itt az idő, ez az utolsó ki nem mondott találka és a kínos mosolyok mögött, önző félelem lapul meg. Utoljára? Soha többet?! Egyszerre kezdenek beszélni az ajkak,de üres és célt tévesztett szavakat dobálnak egymás felé és tudják, most veszítették el örökre a másikat. Végül mély sóhajjal lendül előre az egyik test,és kétségbeesett öleléssel próbálja magához láncolni az előtte állót aki lassú mozdulattal kulcsolja a hozzásimuló derék köré karjait, nem megtörve az érzést, óvatosan hogy, ne érjen véget az egyetlen boldog pillanat ami csak rá köszönhet ebben az életben. Állnak ott rendíthetetlenül kéz kézbe gabalyodva, két szív összetapadva, ajkak az ajkakon.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.