mikrorope

A halál  behúzta a függönyt szobádban, lehunytad szemed s még utoljára elképzelted az életed, milyen lett volna ha máshova születsz, ha máshogyan döntesz,  ha társadul nem a magányt választod, ha nem vagy olyan makacs...A fránya gonosz makacsság mi veled növekedett,most  testet ölt az utolsó szavakban is és az ablakpárkányra ül. Betegágyadon a fehér lepedő széle meggyűrődik ahogy összeránt a görcs",mocskosan születik és mocskosan hal meg az ember"...Szólásra nyitod szádat.Hang már nem hagyja el a kiszáradt torkod. 

A halál egy pillanatra most feléd fordul és te arcába nézel.A félelem hátadba vágja éles  fogait,habár már vágytad a találkozást most reszketsz az ürességtől,attól, hogy a lelked mégsem halhatatlan .Utolsó kétségbeesett próbálkozással nyúlsz a nővérhívó után." Istenem, ne most, ne ma, maradni akarok még..." 

Valaki csuklódra fonja reszkető ujjait, fehér hajával végig simítja csont sovány arcod, és sugárzó édes meleg fénnyel tölti meg szobádat. Egy angyal jött el érted, hogy magával vigye lelked, megszabadítson a szenvedésektől. Most levetheted ezt a testet. Egy porhüvelyt, melyben az atomjaira hullott lélek, mint egy sötét cellába vetett rab, a megváltó halálért könyörög. 

Édesanyád áll az ablaknál s te most fájdalom nélkül, könnyeden, fiatalon kelsz fel az ágyadból..A fehér lepedő ráncok nélkül simul a puha vánkosra. Újra ifjú vagy, erős mint mikor még hitted,hogy az élet egy csodás lehetőség. Édesanyád rád mosolyog, s a függönyt mit a halál húzott be, hogy a szobára sötétséget borítva lelked rabolja el, széttárja.A régi ház a kis udvar képe, ahol felnőttél rád mosolyog az ablaküveg mögül. Egy örökkévalóság vár rád ebben a gyönyörű emlékképben. Neked így jött el a mennyország.

Fejed lecsuklik a gép csak sípol,és rikolt...szaladnak hozzád , de már túl késő a sötét szobában megállt az idő. Sovány arcodon mosollyal hagytál itt mindent. Még utoljára ránevettél a világra.

Nyugodj békében. Talán egyszer újra látjuk egymást.