mikrorope

Szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy most itt állhatunk(ülhetünk) és le vonhatjuk a konklúziót. Három év után, végre ráeszméltünk miért is írtunk le oly sok eltékozolt betűt,papírra,képernyőre, gondolatra.Miért használtuk annyiszor három pontot egymás után,hogy minek is faragtunk annyi rímet, mikor tehetségünk sosem volt hozzá, csak humorunk. Most, a régmúltból előhalászott zenei stílus mellett nyílt levélben szólhatunk az érintettekhez.A kulcs a boldogságban és a megelégedésben található elrejtve mélyen. Az írás mindig azt jelentette nekem, amit magamban és másokban kerestem, ha valami szúrt odabent, fájt és motoszkált,egy szó, egy arc, írtam és vártam, hogy hallhassam a megelégedett hümmögést, melyet a bennem tanyázó nyughatatlan gondolathoz tartozott. 

"Ma is megtetted a magadét, most már elalhatsz nyugodtan". 

De ő nem aludt, várt és figyelt és nem hagyott élni, persze  nem hagyott nyugodtan aludni sem, emlékeztetett mindig, hogy olyan irányból tértem át egy másik ösvényre, mely átírta volna azokat a szavakat melyeket egyszer már okkal kivetettem magamból ,hogy most nem itt ülnék ha nem csapnak arcul azok a pillanatok, ha nem kapok annyi hideg zuhanyt és ha Isten nem fogja a kezemet, azokban a percekben.

Felragyog szívemben az összes fény amit akkor este láttam, köröz egy gép Budapest felett, megrészegülten figyelem, milyen apró a főváros alattunk, megrészegülve várom, hogy újra talpam alatt érezzem a Magyar földet. De úgy sétálok ki a dupla szárnyú ajtón, hogy nem tudom nem most érzek legerősebben ez iránt a zavaros, kavargó város iránt.

Annyi mindent várok az élettől, szavakkal le sem lehet írni.BOLDOG vagyok mert minden ebbe az irányba vezetett. ERŐS vagyok, de ismerem a korlátaim.KEGYVESZTETT mert eltűröm amit nem lenne szabad. SZOLGA egy rabló világban.TÖRTETŐ céltudattal és élni vágyással.

Tudom, hogy még ki vet magából a Föld amelyen élek, hogy elfogom hagyni és többet már nem akar majd befogadni. De várom, hogy idegenként léphessek minden rögre, hogy már csak emberek jelentsék a hazát és ne egy tábla az országhatárnál.

Egyszer majd el fognak tűnni a képek, egy plüss maci a képernyőről, egy két fejű kőszörny, egy sötét utca, egy békés tó képe, a ballagó diákok könnyáztatta sora,a fényben úszó főváros. Egyszer eltűnnek és végre meglátom, merre is kell mennem, kivé kell lennem...