És megint azon kapódom, hogy szemben ülök velem a vonaton. Látom arcom a tükröződő üvegben,bámulom a rohanó tájat amíg el nem homályosul szemem előtt.Eső áztatja a poros üveget.Végig fut a hátamon a borzongás, üresen élő, ébren is álmodó test vagyok és most nem tudom elfogadni, hogy az álmok rossz irányt vettek. Megint egyedül vagyok úton egy beteg családtagomhoz, egy édes szülő édesanyjához. Hogy remeg a szívem. De a legfontosabb lépéseket egyedül tesszük meg és nekem is kíséret nélkül kell járnom az utam. Nem kísér senki, de ne is tegye,oka van.Mindenki az "övéivel" .Én is próbálkozom azokat szeretni akik megérdemlik és akik talán engem is ...elfogadnak. Vagyis megpróbálom legjobb tudásom szerint és rossz természetem ellenére. Elsétál mellettem a kalauz és nem kéri a jegyem, elgondolkodott és úgy hiszi engem is ellenőrzött. Kerülöm az utasok tekintetét, hisz túl sokat sírtam már vonaton.És most sem tudom visszatartani a könnyeim.
Ahhoz ami most következik nem vagyok elég erős.A gyöngysor elszakadt, mert gyenge volt a cérna amire fűzték. Szétgurult az életem a lábaim előtt és hiába gyűjtöttem össze minden egyes apró szemet, egynéhány örökre elveszett.
Vajon hova tűnnek a dolgok amiket elveszítünk, hova az érzések amelyeket már soha többé nem érzünk?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.