mikrorope

Már rég láttam így a saját városom, a hatalmas felhőkarcolókkal, a lemenő nappal ami vörösre festette a felhőket, a sötét utcákkal, minden mocskával, mélységével, szépségével és magasságával együtt. Becsuktam az ajtót, kikapcsoltam az örökké háttérzajként nevetgélő muzsikát, kitessékeltem az utolsó cukorpótló, arctalan embert a házamból és félve dőltem a párnámra. A félelem hasztalan, de okkal bújt meg a polcokon a könyvek mögött, egy kéz kinyúlt értem egy kis utcából ahol egy kocsi riasztója már órák óta szirénázott, felverve a város minden egyes lakóját,magával ráncigált és ami a lelkemből rám üvöltött, nézett és förmedt félelmetesebb volt mindennél amit valaha láttam éreztem és hallottam.

Voltak elveid-mondta az alak. 

Vannak elveim - emeltem fel hangom  és éreztem, hogy fölényt szerzett hűvös nyugalmával rám nézett és szemében egy szobájában üldögélő tizenéves leányzót pillantottam meg, számomra se nem szép se nem gyűlölt arca kinyitotta  bennem a bűntudat legélesebb bicskáját. Én voltam az aki csalt. Számomra szent volt minden ami két ember között kimondva létezett.És itt a pont...csak volt. Hittem a szerelemben, meddig is hittem benne? A sosem ismert lány sosem hallott hangon szólított meg én pedig mellé ültem. Nem is tud róla, hogy a "városomban' lakik, nem is tud róla, hogy hogyan ütöttek rajta hármat míg ő kettőt lépett a szakadék felé. Szívből sajnálom, mondtam volna, de nem tőle kértem  bocsánatot, hanem magamtól. Vele szemben sem voltam fair, de magam a porig tiportam, míg azt gondoltam, hogy ő fekszik talpaim alatt. Én voltam az, csak a sok egyértelmű ténytől amik majd hogy kiverték a szemem nem bírtam lefelé nézni így nem láthattam, hogy miféle nőszemély az akibe belerúgok minden egyes alkalommal amikor szembe köpöm magam.

Kiabálni kezd egy török az egyik utcasarkon és én kilépek a lány szobájából aki most egyedül marad a nyereményével, az őszinteségével és egy fiúval aki átverte. Hát reméljük tényleg ez az ami majd őt is abba az irányba lendíti, taszítja....kíséri amilyen irányba mennie kell. Igazából magasról teszek rá, nem is ismerem.

Egy fiatal pár jön velem szembe az utcán, a lány elkapja a kabátom ujját én pedig kis híján hasra esem."Szégyelled magad, hogy boldog voltál valamitől  amitől sírnod kellett volna, hogy ápoltál valamit ami nem is létezett, mert nem akartad, hogy létezzen? Mi az, hogy ne nevezzük nevén a dolgokat?Megőrültél te?

A lány elengedi a kabátom én pedig igyekszem kitalálni a városomból, mert tudom, hogy ami most következik az nem emberi szemnek való. Lehajtott fejjel futni kezdek lépteim zaját visszaverik a betonházak.Elbotlom egy kőben és hallom amint mögöttem elcsattan egy pofon. Félve pillantok hátra.És újra látom, magam a piros kabátomban,őt, a szőke fürtöket, az elborult arcot az utolsó pillanatot amikor még hittem a szerelemben és látom miként hal ki belőlem a hit.

Nem bírok feltápászkodni és mellém ülve a város összes lakója egy emberként varrja nyakamba, olvassa fejemre az elmúlt hónapok szégyellni való momentumait, hatalmas bűneit a megannyi hazug pillanatát.

 "Az, hogy egy roncs vagy nem magyarázat"- ordítja valaki torkaszakadtából ismerős hangon.

"Lettél volna az a nő aki voltál"

Nem tudom hol hibáztam nagyobbat,amikor felállítottam az értékrendem, vagy amikor elkezdtem nem aszerint élni.

Tegnap bejártam a városom. Az összes mocsok, mélység és magasság bennem él. Ez is én vagyok. 

De legalább én még tükörbe tudok nézni.

Ezután, biztosan.