Ülünk a Víz mellett és nézzük a habokat, hajnali napfényt ver vissza a víztükör, ha most felébe hajolnánk látnánk magunkat, a két fáradt arcot a két csillogó szempárt, a pázsit zöldjét, az ég kékjét. Nekünk találkoznunk kellet, hiszen semmi sem történik véletlenül, nekünk itt kell most ülnünk és hallgatnunk egymás csendjét, nekünk most meg kell bocsátanunk a hibákat, és szép lassan tovább haladni utunkon, kinek -kinek a sajátján.
Rád mosolygom és a válladra hajtom a fejem , te pedig átölelsz karoddal és két percre eltüntetjük magunk körül a világot. Nyugodt sóhaj szakítja át a sűrű ködfátylat és szívemben csöppnyi áramütés jelzi időnk végét.
Lassan emelkedem fel mellőled és még egy utolsó jó indulatú mosollyal simítom végig arcod. Itt minden megváltozott mióta elmentél és az idő keze nyomát eltüntetni nem lehet. Búcsúzom tőled , bár sosem tudtam búcsúzni...
It's the wrong kind of place, to be thinking of you.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.