Sokáig forgolódtam az éjjel, nem tudtam aludni. Hallgattam, ahogy hosszú záridővel kattog vaku nélkül a fényképezőgép. Az ablaknál álltál és nézted a várost. Én téged figyeltelek titkon az ágyból, a hátad a hajad a kezeid. Nem jött az álom pedig beletuszkoltam magam a közöny üres képernyőjébe.Letekertem a hangot a tévéről, leradíroztam a vázlatfüzetet a fejemben. Imádkozni akartam Istenhez, úgy beszélni vele mint régen, amikor még biztosan tudtam, hogy meghallgat.Imádkozni... vagy szólni hozzád, hogy feküdj vissza mellém,hogy megölelj és megsimogasd a hajam...De egyiket sem tettem,csak sírtam és emlékeztem egy estére amivel elátkoztam a már addig is kárhozatra ítélt lelkem. Legnagyobb hazug vagyok a világon.Hát vak vagy, hogy nem látod, hogy te sem szeretsz engem? Hát örökké így lesz ez? Hát valóban nem tudok szerelmes lenni? Tényleg csak egyszer voltam? S vajon akkor az voltam? Üvöltök, vicsorgok,minden egyes gondolat mély sebet vág a hátamba és érzem, hogy fuldoklom. Kinyitom a szemem, a kattogás abba maradt és te háttal fekszel nekem...Ilyenkor tényleg nagyon egyedül érzem magam a világon.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.