Bármit, csak ne lássam ezt a könyvet, nyitott lapok fölött bezárkózott agy. Mindennap csalódom picit ebben a konok szerkezetben. Nem működik olajozottan, néha egyáltalán nem funkcionál, pedig ez az az időszak amikor igen is oda kellene magát tegye, kizárja és egy "megoldhatatlan" feliratú dobozba rakja a problémákat.
Két kezem közé szorítom halántékom és gondolkodom. Minek is írni ezeket a sorokat? Az igaznak gondolt válasz messziről jön, Ákos mondja meg "Itt érzem, otthon vagyok, nem is tudod milyen nagy dolog". De a valós válasz ennél sokkal undokabb, kicsinyebb és önteltebb.Olyan önző amilyen én is vagyok. A fejemben most egyedül ülök egy kicsiny szobában összezárva saját kényszeredett, kusza gondolataimmal. Akkora csak ez a szoba mint egy kis kamra ahova az ember a régi lomokat gyűjti, a lomokat amiktől képtelen megválni, mert mindegyik darabnak története van. És én még mindig írom a semminek a senkinek a semmire való mondataim, mert egyedül itt merem elsuttogni, hogy baj van...
Egy régi lomos szoba vagyok én is, felületesen takarítva, emlékeket őrizve.Talán egyszer eladnak engem is, összes kacatommal együtt. Meg fog venni valaki, de amiatt,ahogy élek sosem leszek boldog igazán. Bennem a hiba.
Néha igazán félek, hogy klinikai eset vagyok, néha igazán féltelek, hogy te is. Csak tudom, hogy téged majd meggyógyít valami amit én Istennek hívok, a patikus meg sorsnak, de hogy az rajtam ki cserél kereket...
Két kezem közé szorítom a halántékom és helyrerázom ami a csontok és a bőr alatt van, azt ami még egyben tartja a szerkezetet.
Helyre pofozom és veszek még egy marékkal a macikból...aztán szép lassan belefulladok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.