Hanyagolom szerény hajlékom egyetlen szent tárgyát és feléd fordulok, hogy kicsit közelebbről lássam az arcod. Szép vagy. Erős és egész, gyűlölt módon okos, és imádott módon réveteg. Ahogy akarom, haragszol dühös vagy, dühömmel kevert dühödből születő fájdalom, csuklómon cseresznyés hófehér rúzs. Édesmindegy, olyan régen volt, csodált mód negédes.Szinte már keserű az, amit te úgy hívsz "szabadakarat". Ennyi marad nekem. Az akarat szabadsága. Sokszor ébredek magamra ámulattal.Tekintetem zordidőket néz. Az egyedüllét szürke közönyéből éledő kétkedést. Hiteltvesztett második gondolat, elfecsérelt boldog pillanat. Jól teszem,ha nem teszem?...S megválaszolom e a kérdéseket azzal ha némán magamba fordulva elzárom lelkemet?
Jól gondolom, hogy nem gondolok semmit sem?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.